Johannes Brahms

Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerző. A romantika korában élt, de tudatosan a bécsi klasszicista zenei formákhoz nyúlt vissza.

• Johannes Brahms, a 19. századbeli német zene kimagasló alkotója zenészcsaládból született Hamburgban, de élete legnagyobb részét Bécsben élte le. Kortársai kiváló pianistának ismerték el, és nem méltányolták eléggé alkotó munkásságát. Brahms tudatosan fordult szembe a romantikus zenei irányzattal, melyet formabontónak tartott, eszményeit a nagy klasszikusokban kereste. Ezért ellenfelei őt Liszt és Wagner, nemkülönben Schumann által megindított zenei reformmozgalmak ellenzőjének tekintették.
• Ma már történeti távlatból szemlélve Brahms működését, tisztán láthatjuk, hogy művészete költőiségének alapvonásaiban éppúgy vérbelien romantikus, mint Liszté, vagy Wagneré: romantikus mondanivalóját azonban klasszikus és kiegyensúlyozott formaművészetével fejezte ki.
• Valóban Brahms egész életművében azt a goethei egyetemességet kereste, amelyben egyensúlyba kerül a merészen egyéni mondanivaló a korszerű érzelemvilággal és nemes arányú építőművészettel. Brahms művészete ebben az értelemben tehát megtartó erő, a klasszikus formaideál továbbfejlesztése egy olyan korban, melyben az új mondanivaló gyakran zavarosan jelentkezik, s a tartalom és forma közötti egyensúly ingadozik.
• Brahms dallamvilága gyökereiben a német népművészetre támaszkodik, költészete végső értelemben saját érzelmeit visszhangozza, műveinek súlypontján szinte gyermeki egyszerűséggel és áhítattal népi hangot üt meg. Brahms nem klasszicizáló, hanem klasszikus művész.
• Brahmsot közeli kapcsolatok fűzték az akkori magyar zenei élethez. Több ízben hangversenyezett Pesten, Reményi Edével közösen tett koncertkörutakat, sok magyar barátja volt. Magyaros dallamokat jegyzett fel, és ezeket közismert és népszerű Magyar táncain kívül számos más művében is feldolgozta.

Hamburgban született Johann Jakob Brahms második gyermekeként. 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Wilhelm Cossel zongoratanárnál, aki három évvel később átengedte saját kiváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és alkotói tehetsége is. Tizenhárom éves korában a közeli dokknegyed bárjaiban játszik élelemért, meg némi bérért. A közönséges környezet egész életére nyomot hagyott benne.

A fiatal Brahms 1853-ban

Tizenhét éves korában megismerkedik Reményi Ede magyar hegedűművésszel. Reményi egyike volt azoknak, akiknek a szabadságharcban való részvételükért menekülniük kellett. Reményi Görgey Artúr hegedűse volt. Brahms Reményi Ede kísérője lett, 1852 elején közös hangversenykörútra is indultak. A körút során megismerkedik Joachim Józseffel, aki első hegedűsként a hannoveri királynál szolgált. Joachimnak nagyon tetszett Brahms zongorajátéka és zongorára írt esz-moll scherzoja, Liszt Ferencnek írt ajánlólevéllel látta el a fiatalembert.

Weimarban Liszt szívélyesen fogadta Reményit és Brahmsot. Liszt egy legenda szerint megsértődött Brahmsra, amiért nem méltatta eléggé h-moll szonátáját (elaludt rajta). Reményi, akinek egy ünnepelt zenész jóindulata sokat számított, megszakította az együttműködést Brahms-szal. Brahms nem térhetett vissza Hamburgba, ahol apja elvárta, hogy megálljon a saját lábán. Így történt, hogy Joachim és Brahms, a két fiatal zenész életre szóló barátságot kötött.

Brahms az ötvenes években alkotta meg első nagyobb szabású művét, az 1. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet eredetileg két zongorára alkotott, ámde a mondanivaló súlya versenymű-formát követelt meg. A mű ősbemutatóján megbukott, mivel a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, s így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget.

A következő jelentős számú együttesre írt alkotás a Német rekviem volt, amelyen a komponista több mint egy évtizedig dolgozott, s amelyet 1868-ban mutattak be. A héttételes kompozícióban a főszerepet a kórus játssza, amely szólamaiban a legnemesebb német hagyományokra (Bach és Schütz) utal. Ahogyan a cím is mutatja, Brahms nem a hagyományos latin nyelvű gyászmise szövegét dolgozta fel, hanem zsoltárok és más vallásos szövegek lutheránus német fordítását.

Brahms a szimfónia műfajában csak igen későn kezdett el ténylegesen tevékenykedni, 1. szimfóniáját 1876-ra fejezte be. Habozásának oka valószínűleg az lehetett, hogy – ahogyan azt a szerző maga is bevallotta – sokáig nem voltak eredeti ötletei, s Beethoven lépteit hallotta a háta mögött. Ez egyébként a szerző rendkívüli önkritikáját is mutatja. Végül is négy opusszal gazdagította a műfajt a hamburgi muzsikus, s ezeket az utókor a Négy evangéliumként emlegeti. A 2. szimfónia az elsővel ellentétben igen rövid idő alatt készült el, szerzője 1876 nyarán kezdte írni, s decemberben már a bemutatót tartották. A mű romantikus szellemben idézi fel a Mozart-szimfóniák elbűvölően optimista szellemiségét, pasztorális nyugalma a súlyos kedélyállapotú Brahms kevés napfényes alkotása közé tartozik. A harmadikat 1883-ban fejezte be szerzője, amelyben folytatta a haydni-mozarti hagyományok felidézését, de a negyedik tételt már markáns, vérbeli romantikus tartalommal látta el. A 4. szimfónia 1884-85 során íródott. Az utókor szerint ez Brahms legértékesebb szimfóniája, benne ugyanazon német hagyományokat követte, amelyeket a Német rekviemben is felhasznált. Férfias pátosz és erő lengi át az egész alkotást. A hagyományokhoz való erőteljes kötődést mutatja, hogy a negyedik tétel variációs formában íródott Bach 150. kantátájának basszusszólamára, a barokk passacaglia jellegzetességeit hasznosítva.

• 1. zongoraverseny, d-moll, op. 15 (1859)
• Szerenád Nr. 1, D-dúr, op. 11 (1860)
• Szerenád Nr. 2, A-dúr, op. 16 (1860)
• Változatok egy Haydn-témára, op. 56a (1874)
• 21 magyar tánc (két- és négykezes zongorára, valamint Brahms által átírva zenekarra)
• 1. szimfónia, c-moll, op. 68 (1876)
• 2. szimfónia, D-dúr, op. 73 (1877)
• Hegedűverseny, D-dúr, op. 77 (1879)
• Akadémiai ünnepi nyitány, c-moll, op. 80 (1880)
• Tragikus nyitány, d-moll, op. 81 (1880)
• 2. zongoraverseny, B-dúr, op. 83 (1881)
• 3. szimfónia, F-dúr, op. 90 (1884)
• 4. szimfónia, e-moll, op. 98 (1886)
• Kettősverseny hegedűre és gordonkára, a-moll, op. 102 (1887)