Prímás primissima

Utoljára 1984-ben, éppen húsz éve rendeztek prímásversenyt Magyarországon, akkor több száz fiatal jelentkezett, és a zenészek úgy gondolták: az országos figyelemmel kísért prímásrandevú a cigányzenét is a helyére teszi majd. Nem így történt. A zenés szórakozóhelyek többsége azóta bezárt, számtalan cigányzenész állás nélkül maradt.

Húsz év után, ebben az esztendőben a Bihari János Koncert Cigányzenekar, az Országos Szórakoztatózenei Központ, valamint a Rajkó zenekar szervezte meg a fiatal prímások nemzetközi versenyét, amelyre közel száz hegedűs jelentkezett. A döntőbe kilencen jutottak, őket várjuk most a Kongresszusi Központban.

Az első, ami feltűnik, a zsűri összetétele, amelyben ezúttal nem hivatásos charmeur-ök, a médiából ismert szerencselovagok és az úgynevezett társasági élet semmirekellői kaptak helyet. Ebben a zsűriben ott találhatók a legjobb magyar prímások, köztük Déki Lakatos Sándor, a húsz évvel ezelőtti prímásverseny győztese, Puka Károly, és persze az idős Boros Lajos, akit prímáskirályként szoktak emlegetni, de nem ám a mindent felfelé torzító bulvárlapok, hanem maguk a muzsikusok. És ott vannak híres hangszerkészítő mesterek, közöttük Semmelweis Tibor hangszerész, a Hangszerészeti Kamara nyugalmazott elnöke, és ott vannak Kossuth-díjas hegedűművészek is.

Miközben a színfalak mögött a versenyzők bemelegítésképpen skálák, ezerszer elpróbált futamok tucatjait masszírozzák elő a hangszerből, Yukako Furudate elmeséli, hogy ötéves kora óta hegedül, és huszonnyolc volt, amikor először hallott cigányzenét a Japánban turnézó Berki László zenekarától. Arra gondolt akkor, milyen kár, hogy nem magyarnak született. Később tanult Boros Lajostól is, ma már egy tokiói magyar étteremben játszik. Talán csak a versenyzőket kísérő zenekar tagjai nyugodtak, pedig alig másfél órát tudtak próbálni a fellépőkkel.

- Lehet, hogy a szemünk fog kiesni, úgy lessük, mit akarnak a prímások, de ha minden összejön, talán nem lesz baj - mosolyog a bőgős.

És igaza van. Amikor Göncz Kinga, az egyébként komoly díjakat is felajánló Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium első emberének megnyitó szavai után jó háromnegyed ház előtt végre megkezdődik a versenyszerű huzavona, a kevésbé hozzáértőknek néha olybá tűnik, mintha a fiatal prímások némelyike saját zenekarával játszana. A versenyzők között pedig nincs rossz meg jó, csak kitűnőek vannak, meg olyanok, akik egy kicsit még náluk is jobbak. Mindenki egy kötelező darabot és egy szabadon választott zenecsokrot ad elő. A hangok néha nyájasan vonulnak föl-alá, máskor a cigányzene természete szerint érzelmesen omlanak ide-oda, olykor fékezhetetlenül nyargalnak, viháncolnak. A prímások alaposan megmotozzák a hegedűk nyakát, némelyikük gyorsabb, mint egy Kalasnyikov, emellett érzékenyek és muzikálisak. Igaza van Boros Lajosnak, aki arra a kérdésre, hogy mi kell a jó prímásnak a hegedűn kívül, azt válaszolja: vonó és szív.

Vonó és szív. Erről szól az este. Nincs különleges fénytechnika, műfüst meg csillagszórós bevonulás. Még a zsűri is egyszerű nyeles táblákon mutatja fel a pontszámokat, pontosan úgy, mint a hatvanas évek műkorcsolyaversenyein. Ezen az estén nem kell a tudást tűzijátékkal meg technikai csodákkal helyettesíteni. Itt a csoda a fellépő fiatal prímások játéka. Akik közül az igen impulzív Horváth Gyula lett az első, így ő kapta meg a fődíjat, az egymillió forintot érő hegedűt (Rácz Pál mesterhegedű-készítő felajánlása), az elegánsan muzsikáló Rácz Lajos végzett a második helyen, ő félmillió forintot érő vonót kapott (Barcza Horváth József vonókészítő munkája), a harmadik helyen a virtuóz Johan János végzett (őt az ifjabb Boros Mátyás által készített hegedűvel jutalmazták). Meglepetésre a japán hölgy is jól szerepelt: a kilenc döntős között ötödik lett, és maga mögé utasított olyan muzsikusokat, akiknek már a felmenői is tudták, hogy nem csak a jó ebédhez szól a nóta.